Görög kalandjaink

Hajnalban, félálomban, kávé nélkül rohantunk a reptérre. Aztán egyszer csak ott “találtuk” magunkat Görögországban. Reggel nyolckor a meleg, napfényes levegő fogadott bennünket. Taxit hívtunk, aki elvitt bennünket a pici faluba, ahol megszálltunk.

Még hat óránk volt a szállás elfoglalásáig, így a hátizsákokkal együtt lesétáltunk a partra. Fürödtünk, napoztunk, a homokban pihentünk, ebédünk a fáról szedett füge volt.

És akkor megérkezett az első nagy kaland.

Kiderült, hogy gond van a foglalással. Telefonjaink 6 és 8%-on, amikor közölték: ugyanarra az időpontra mi és egy másik család is be voltunk jelentkezve. A pénzt természetesen levonták már, a mi foglalásunk pedig valójában október 21-től él. Délután fél 4 volt, szállás nélkül, lemerülő telefonokkal. Először csak néztünk egymásra, majd könnyes szemmel tört ki belőlünk a nevetés. Ez volt az a pont, amikor minden kontrollt elengedsz, és egyszerűen csak rábízod magad az élet áramlására. A probléma helyett a megoldásra fókuszáltunk. Beültünk egy tengerparti kávézóba tölteni a telefonokat, és ettünk egy palacsintát. Két órát ültünk ott, kedves, segítőkész emberek között. És este fél 7 körül már egy görög család életének részévé váltunk – otthonra találtunk náluk. Egy nagy családi házban, óriási kerttel, kültéri konyhával, kemencével.

Másnap reggel Sofia, a házigazdánk, bevitt bennünket a városba bevásárolni a hétre. Aznap eredetileg messzebbi partra indultunk volna, de az egyik biciklit kitörött kerékkel találtuk az udvaron, így végül egy közeli öbölhöz sétáltunk. Búvárkodtunk, és a tenger élővilága varázsolt el bennünket. Délutánra visszaértünk a házba, ahol Sofia férje főzött – igazi görög, késői, közös ebéd a kert közepén, hatan az asztal körül. A vendégszeretetük minden mást felülírt. Később visszatértünk egy eldugott kis partra, a mi titkos helyünkre. Újabb merülés, újabb csoda. Este pedig betértünk abba a kávézóba, ahol első nap a telefonjainkat töltöttük. Ezúttal ouzót kóstoltunk, jéggel és vízzel hígítva – nem lett a kedvencünk, de a próbálkozás örökre emlék marad. Mellé csokis amerikai palacsinta került az asztalra.

A reggeleink lassan rituálévá váltak: zabkása a kültéri tűzhelyen, tetején reszelt étcsoki, friss füge és saját készítésű  fügelekvár. Minden falat ünnep volt.

Egyik délután egy szomszéd srác quadjával vitt el bennünket egy sirályokkal teli kis öbölbe. Nem beszélt angolul, de a gesztusok és a nevetések közös nyelvvé váltak. Másik alkalommal a sziklafal tetején, egy fügefa mellett vadon termett szőlőt szüreteltünk – az otthoni falmászó edzések itt értelmet nyertek.

Halkidikí

Az esték naplementével teltek, a hét második felében pedig leginkább biciklivel-amit Sofia férje megcsináltatott- fedeztük fel a környék gyönyörű partjait. A szomszédok, az utca lakói befogadtak bennünket: nénik és bácsik a kertből szedett zöldségekkel, gyümölcsökkel pakoltak fel, kaptunk desszertet, mosolyt, kedvességet. Az utca gyerekei széles mosollyal és hangos „hello”-val köszöntek ránk. Éreztük: részévé váltunk ennek a családnak, ennek a közösségnek.

Az utolsó estén Sofia mellett ültünk a kertben. Azt mondta, hálás, hogy ott voltunk velük, érzi a nyugalmunkat, és szereti a lelkünket. Hozzátette, mindenki vár bennünket vissza, minél hamarabb.Aznap este a naplementét egy domboldali ház kertjéből néztük – a helyiek javaslatára belógtunk a kapun. A látvány lélegzetelállító volt: a lemenő nap fénye visszatükröződött a tengerről, megvilágítva a kanyargó partszakaszt, amelyet öt évvel korábban egy tornádó tépett meg.

Így telt a mi időnk Görögországban. Élményekben, önzetlen kedvességben, igazi emberi kapcsolódásokban.

És tudjuk: vissza fogunk jönni.