8,5 év – egy korszak vége, egy új út kezdete

8,5 év. Ennyi idő. Egy teljes korszak a 20-as éveimből. Az életem legmeghatározóbb része volt – szeretettel, kalandokkal, nevetésekkel, könnyeimmel, dühökkel és megnyugvásokkal. Együtt és mégis külön.

Ott volt a közös jövő tervezése, az otthonteremtés illúziója, a biztonság hite – és közben a szorongás, a félelmek tetőzése. Sokszor kapaszkodtam, mert féltem attól, mi lesz nélküle, ugyanakkor a lelkem mélyén már motoszkált valami: a fájó felismerés, hogy elindultunk két külön irányba.

Aztán egyszer csak vége lett. Nem lassan, nem finoman, hanem hirtelen, villámcsapásként. Mintha valami elvágta volna a szálat. Bár váratlan volt, a lelkem már előtte is suttogta, hogy más utak várnak rám.

És jöttek az álmatlan éjszakák. Kifogyhatatlan sírás, üresség, majd nevetések, amikor a fájdalom mögött néha megmutatta magát a szabadság íze. Egy éven belül annyiszor költöztem, hogy már nem is számoltam. Minden váltás szelektálást hozott: tárgyakban, kapcsolatokban, szokásokban, és legfőképp önmagamban. A prioritások átíródtak, a régi kapaszkodók kiestek, és lassan elkezdtem felfedezni, ki vagyok én, amikor nem a környezetemnek akarok megfelelni.

Ekkor kezdtem el igazán kinyílni a világra. Új kapcsolódások érkeztek – tiszták, önzetlenek, szeretettel teliek. Nem azért, hogy pótoljanak valakit, hanem mert valami bennem is más lett. Már nem kapaszkodásból, hanem szabadságból kapcsolódtam.

Utazni kezdtem – először félve, szorongva, majd egyre kíváncsibban. Hol barátokkal, hol családdal, hol egyedül, de minden úton egy darabját fedeztem fel magamnak is. Minden hely, minden találkozás adott valamit: tükröt, felismerést, örömöt. És ezek az élmények lassan átírták a fájdalmat is bennem.

Ma már úgy érzem: minden könnycseppnek, minden álmatlan éjszakának, minden költözésnek és újrakezdésnek helye volt. Mert mindezek nélkül nem lennék itt. Nem látnám ilyen tisztán, hogy az utam nem másokhoz való kapaszkodásról szól, hanem arról, hogy önzetlenül szeressek, felszabadultan éljek, és megtaláljam azt a belső örömöt, ami független attól, hogy ki van mellettem.

Ez az én történetem a 20-as éveim legmeghatározóbb fejezetéről. Egy korszak lezárult. És egy új kezdődött - sokkal inkább önmagamként.