Belső béke gyakorlata

Baliról már írtam korábban. Akkor az utazásról, a hely varázsáról, a külső-belső élményekről meséltem. Ez a történet most más.

Ubud

A meditációk, a légzésterápia, a jóga finoman, mégis alapjaiban változtatták meg az életemet. Nem lettem „más ember” – inkább visszataláltam ahhoz, aki mindig is voltam, csak zaj fedte el.

A gyakorlások hatására elkezdtem kinyílni a világra. Megváltozott az, ahogyan érzékelek, ahogyan reagálok, ahogyan jelen vagyok. A figyelmem egyre inkább befelé irányult, és ezzel párhuzamosan a külvilág is letisztultabbá vált körülöttem.

Ha tehetem, minden nap meditálok. Van, hogy csendben ülök. Van, hogy mantrázom. Máskor vizualizációs technikákkal dolgozom, vagy tudatos légzéssel vezetem vissza magam a testembe. Ezek nem rituálék vagy kötelező gyakorlatok – inkább találkozások önmagammal.

A légzés számomra kulcs lett. Egy híd a kusza, nehéz érzelmekből az itt és mostba. Amikor a gondolatok túlságosan hangosak, amikor az érzelmek elöntenek, a légzés visszahoz. Emlékeztet arra, hogy biztonságban vagyok, hogy nyugalom van.

A meditációk békét adnak, de nem úgy, hogy eltüntetik a nehézségeket. Inkább megtanítanak megengedni, elfogadni, elengedni. Nem harcolni, nem megjavítani – csak jelen lenni.

Bali ebben a folyamatban nem kiindulópont volt, inkább egy erősítő tér. Egy hely, ahol mindez még tisztábban, még mélyebben integrálódhatott bennem. Az energiák, az emberek, a tanítások mind hozzátettek, de a munka belül zajlott. És azóta is zajlik.

Ez az út azóta visz magával. Beépült a mindennapjaimba, a döntéseimbe, a kapcsolódásaimba. Nem keresek már állandóan válaszokat kívül. Tudom, hogy a csendben, a légzésben, a jelenlétben mindig ott vannak.

Ez számomra a spiritualitás. Nem elszakadás a világtól, hanem mélyebb kapcsolódás hozzá – önmagamon keresztül.