Bali – amikor nem volt több kifogás
2024-et Balin kezdtem.
Közhelyesen hangzik? Lehet. De számomra ez nem egy divatos uticél volt, hanem egy 180 fokos fordulat. Egy belső ugrás. Egy döntés, ami akkor született, amikor semmi sem volt „ideális”, és mégis pontosan ott volt bennem az IGEN.
Egy héttel az indulás előtt még ételmérgezéssel feküdtem. Fájt a gyomrom, fájt a testem. Aztán jött egy mondat egy számomra nagyon fontos embertől:
„Jövő héten Bali. Meg kell venni a jegyet. Megyünk tanulni, fejlődni.”
Nem volt időm gondolkodni. Nem volt lehetőség tervezni.
Csak annyit éreztem: most vagy soha.
És vettem egy repülőjegyet a Föld másik felére.
A repülőn – először a nagyvilágban, igazán
Elindultam. 16 órányi utazás, egy gyors átszállás Dohában, és irány Bali.
Furcsa, de nem féltem. Élveztem. Néztem filmeket, aludtam, olvastam. Mintha a testem már tudta volna, hogy ez az út valami fontos felé visz. Mintha már régóta vártam volna ezt a lépést – csak nem mertem megtenni.
Odaérve a páratartalom úgy csapott arcon, mint egy meleg, nyers igazság.
A taxi fent parkolt, liftezni kellett. Tudni kell rólam: legnagyobb parám a lift. Azt mondtam, inkább gyalog.
De csak ennyit kaptam vissza:
„Dorottya, most repültél 16 órát. Beszállsz a liftbe.”
Beszálltam.
És ezzel valami átfordult bennem.
Ubud – a dzsungel, ami lemeztelenített
Néhány nap felfedezés után megérkeztem Ubudba.
A dzsungelbe. Egy régi, nyitott villa, növények, állatok, hangok, páratartalom – és valami megmagyarázhatatlan energia. Itt kezdődött a tanulás.
Légzésterápia, jóga, energetikai tisztulás, csoportos légzésmeditációk.
Euforikus pillanatok váltakoztak régi fájdalmakkal.
Gyerekkori sérülések jöttek felszínre. A légzés közben pánikroham tört rám. Ki akartam rohanni. De nem tettem.
Öleltem magam. Légzéstechnikával megfogtam a pillanatot.
És sírni kezdtem. Olyan sírás volt ez, amit nem lehet visszatartani.
A test sírt, a lélek fellélegzett.
Megérkezni önmagamba – bogarak, gekkók, új barátok
Megismertem embereket, akikről tudom, hogy nem véletlenül kerültek az utamba.
A szobám lakói – gekkók, bogarak – először ijesztőek voltak, aztán természetessé váltak.
Az egész hely, az egész élmény megtanított valamire:
Az élet nem mindig kényelmes, de mindig igaz.
Ez az út minden szinten kilépés volt a komfortzónámból.
És pontosan ez kellett.
Hálás vagyok – legfőképp annak az embernek, aki segített elindulni. És önmagamnak is, amiért azt mondtam: igen.
Néha nem kell mindent átgondolni. Elég, ha csak megérzed: itt az idő. És ugrasz. Aztán valahogy minden összeáll. Nem hirtelen – de biztosan.
